Nem tudom ki hogy van vele, de én már gyerekként jól tudtam, engem mi érdekel és mi akarok lenni, csak valahogy a szüleim nem nagyon akarták elfogadni, mert hát a gyerek terelhető, gondolták ők, és nem tudja hogy működik a világ – ez mondjuk igaz volt – és egyetemen a helye, diplomát kell szereznie – na ez nekem nagyon nem állta meg a helyét. Én ugyanis rajongtam a szerelés világa iránt, akkor is, ha lány voltam, és ezt mindenki rettenet furcsán nézte, sőt voltak, akik el is ítélték rendesen.

Akármikor előjött a téma, én mindig közöltem, hogy nem szeretnék sem orvos, sem óvónő lenni, én szerelni szeretnék, és szerelő műhelyben szeretnék dolgozni. Édesapám emlékszem mindig azon poénkodott, hogy rengeteg férfi vesz majd legalább körül, és könnyebb lesz a választás, hogy valóbaj jó férjet találjak magamnak. Ebben mondjuk igaza is lett, ugyanis egy idő után már nem bírtak velem, és elküldtek egy táborba, hogy ott majd megjön az eszem, és rájövök, hogy ez a szakma nem nőies és nem is túl kellemes, hogy fiúkkal van tele, hogy durvák és rendetlenek, de ez engem nagy bánatukra egyáltalán nem zavart, sőt, nagyon is tetszett.

Innentől aztán nem volt megállás, iskola iskola után következett, és műszerész lettem, egyedüli lányként, egy harminc fős osztályban, ahol összesen ketten voltunk lányok, és még az is szerencsének volt mondható, hogy egyáltalán volt rajtam kívül egy lány is. Az iskola viszont nekünk sosem volt szenvedés. Mindig is imádtunk bemenni és tanulni, szerettük az osztályt is, azóta is nagyon jó barátok vagyunk és nagyon sokáig egy helyen is dolgoztunk. Most én egy xiaomi szervíz tagjaként keresem a kenyerem, ő pedig egy másik szervízben dolgozik, de rendületlen a jó kapcsolat, és épp valamelyik nap beszéltük, hogy egyáltalán nem bántuk meg, hogy ez lett a szakterületünk, sőt elmondhatjuk magunkról, hogy tényleg a munkánk a hobbink, és minden nap imádunk bejárni a munkahelyünkre.