Egy házasság sosem könnyű. Mikor két ember összekerül még minden nagyon álomszerű és szép, mindenki a legjobb formáját mutatja a másik felé. Türelmes, odaadó, kedves. Ahogy az idő telik azonban ez sokszor képes változni. Ekkor úgy érezzük magunkat mintha becsaptak volna minket. Ekkor a kapcsolatok nagy része válaszút elé kerül, vagy tovább folytatják az utat több türelemmel és a figyelem folyamatos fenntartásával, vagy elvállnak az utak egymástól.
Az én férjem azonban mindig ugyanilyen volt, mint most. Egyetlen egyszer sem fordult elő, hogy jobbnak vagy többnek mutatta volna magát annál, mint ami. Én nagyon szerencsés vagyok ebből a szempontból, és köszönöm is ezt neki. Már rögtön a kapcsolat elején el tudtam dönteni, hogy tudok-e vele együtt élni, úgy, ahogy ő van. A hibáival a kirohanásaival, a néha pesszimista hozzáállásával, néha közömbös megnyilvánulásaival, szóval a hibáival és az erényeivel együtt. Én akkor úgy döntöttem, hogy igen. És azt már régóta tudtam, hogy senki sem tökéletes, és hogy egy kapcsolaton bizony mindenkinek dolgozni kell. Mindkét félnek és folyamatosan. Nekem akkor az volt a legfontosabb, hogy azt láttam rajta, ő ezt érti és hajlandó is erre. Ennek hiányában ugyanis azt gondolom, hogy legyen bármekkora fellángoló az a szerelem, nem fog tudni a kapcsolat tartósan működni. Enélkül két ember közös és hosszú élete bizony halálra van ítélve, mert lehetetlen, hogy folyamatos munka és odafigyelés nélkül a mai világban hosszú éveken keresztül tudjon együtt élni két ember.

Van azonban a férjemnek egy mondata, amivel bármikor az őrületbe tud kergetni. Egészen egyszerűen, vagy szándékosan csinálja, vagy tényleg képtelen ennek használatáról leszokni immáron tíz éve. Tíz éve, ha bármi történik, ami számára nem annyira fontos, de én kiborulok tőle, vagy épp hisztizni kezdenék miatta, közli, „az élet nem habostorta”. Hát ezzel meg is őrülök abban a szent pillanatban.

Éppen ezért, a tizedik évfordulónkra csináltattam számára egy egyedi pulóvert. Azt gondolom, hogy ha ő nem tud változtatni, én majd megszokom, ha folyamatosan látom, illetve nyilván viccnek is szánom, hogy ha magán hordja csak kibírja, hogy ne mondogassa ezt. Biztos vagyok benne, hogy nagyot fog rajta nevetni, mint ahogy abban is biztos vagyok, hogy sokat fogja hordani. Én pedig, ha nem bírom majd elviselni eldugom. Pontosabban csak berakom a szekrényébe.  Úgyse találja meg soha, ebben biztos vagyok.